Cilamila és a színes ételek
cicus enni tanul
Cila cica igazi ínyenc volt. Evett kedvére … vagyis csak azt ette, ami tetszett neki.
Imádta a seszínű ételeket: a tejbegrízt, a banánt és az őszibarackos kölest.
Csupa sápadt, lágy szín, semmi vész, teljes nyugalom!
Ám egy napon… valami meglepő történt.
Az etetőszék tálcájára lassan gőzölgő, élénk narancssárga püré került.
– Mi ez?! – pödörte meg bajuszkáját, húzta fel pici orrát Cilamila, és úgy nézett az élénk színű ételre, mintha festéket tettek volna elé.
Nagycica mosolygott:
– „Ez édesburgonya. Nagyon finom. Csak egy falat…”
De Cilamila elfordította a fejét. Kétszer is.
Aztán a szemébe nézett, és határozottan mondta: “Miau.”
(Macskául ez annyit tesz: “Ebből ma nem lesz nyalakodás.”)
Következő nap jött a kajszibarackpép, ahogy jött, úgy ment … egy falat nem sok, annyit sem evett belőle.
A harmadik napon feltálalt kis sütőtök, — mondani sem kell, — hogy a tányéron maradt. A kanál is. A próbálkozás hiába való volt. Cilamila felé sem nézett ezeknek a színes ételeknek.
Majd jött a sárgarépa. A narancssárga egy sokadik változata. Langyosnak tűnt és jó illata volt.
A kiscica gyanakodott … de már nagyon kiváncsi volt. Ennyi narancssárga étel, és ezt nagycicák mind megeszik? Beledugta a karmocskáit, majd óvatosan megkóstolta – meglepődött.
Ez édeskés volt!
És a végén – amikor a tálkában semmi sem maradt– már lelkesen nyalogatta a bajuszkáit.
A narancssárga ételek titka végül lelepleződött: csak össze kell barátkozni velük.
Nem az első találkozás a döntő. Hanem a negyedik. Vagy a tizedik. Vagy amikor a nagyok vicces hangon mondják, hogy RÉÉÉPA!
