Karácsony előtt volt, hogy a nagy beiglisütés közepette megint kezembe kerültek a mamám receptjei. Az öreg, néha zöld papírjain . Nem tudom, honnan volt annyi halványzöld papírja, több kilónyi A6 méretű ilyen papírja volt, sokmindent arra írt.
Többek közt recepteket is. Felül enyvezett tömbök voltak, ha hosszú volt a recept, kettőt-hármat is teleírt vele. ♥ Meg franciakockásra, meg mázsaházi menetlevelekre, jegyzékekre 😉
Lisztes kézzel, a pult fölötti ablakon kibámulva azon tűnődtem, hogy milyen rég elment már az angyalok közé és ezek a papírok még mindig itt vannak, szépek, töredezettek, vagy zöldek 😀 lassan 25 éve. Aztán azon, hogy mama hatvanon túl volt akkor, mikor kiírta nekem a receptjeit, és hogy mennyire gyönyörűen írt még akkor is, olyan idősen, betegecskén, gyengén.
Határozott, nőies, dőlt betűkkel írt – ahogy régen tanulták. Ámultam rajta, én kis szorgos Magyar Script-en felnőtt általános iskolás…. Lenyűgözött. 14 évesen megpróbáltam megtanulni tőle és sok betűjét átvettem, amikor igazán szépen akartam írni, a már megtanultakat utánoztam. Aztán elment. Az én szépírásom meg elveszett a rohanó és digitalizált életemben.
Tisztán meg van az a pillanat, amikor harmincvalahány évesen leültem kézzel megírni egy hosszabb szöveget, és megdöbbentem, mennyire nem tudok írni. Ronda, olvashatatlan volt, és leginkább; – nem jött könnyen.
Meg még disz_grá_fi_ám is van, vagy ilyesmi.
Zavart. És idegesített is … kicsit.
Grafikus vagyok, nagyon sokszor betűkkel dolgozom és saját betűket szerettem volna rajzolni. Tipográfus már nem leszek, bármennyire is szeretnék, de azért akartam tudni szépen írni.
Hiszek abban, hogy véletlenek nincsenek. Fontos találkozások vannak, helyzetek, amikből lehet valami nagyon jót kihozni. Az is ilyen volt, amikor a barátnőmmel megdumáltuk, hogy elmegyünk egy igazi kalligráfushoz, „betűvetést” tanulni. Körbekérdeztünk sok helyről a szakmában, és A Dezső tűnt olyannak, akitől szívesen tanultunk volna még ezt-azt. Egy baj volt, nem tanított 😀
Idővel aztán akkorára nőtt bennünk ez az elszánás, hogy azt mondtuk, megkeressük. Nagyon közel voltunk … és akkor megjelent az első felhívása egy workshopra. Elsőre meglepődtünk, aztán volt a mostvagysoha? és elmentünk.
Meggyőző volt, na. Azóta is lenyűgöz, mert én akármennyit írok, úgy nem tudok – nyilván – ahogy igazán tetszene, de talán majd évek múlva. Buzogány Dezső is tízen- évig gyakorolt, mielőtt azt mondta volna, hogy ő most ezt már tudja … És ugye tudjuk, az általam is sokat emlegetett bizonyos tízezer óra – na, az teszi a mestert. Mert bármivel eltöltesz ennyit, annak már látszania kell!
Most, hogy a mama írásait néztem, rájöttem, hogy milyen pofon egyszerű lenne a saját füzetemben is gyakorolni, hiszen ezt kicsiknek, írásgyakorláshoz csináltuk … egy kis rásegítéssel, ahogy megszíneztük a sorokat. Ezek ugye háromsorosak. Beszéltünk erről Dezsővel is és arra jutottunk, hogy azért aki komolyan szeretné a szabályos copperplate-et gyakorolni, annak kellene az öt sor is. Naná, hogy akkor nekem is az kell. Ha már csinálom, csináljam jól, másképp nem érdemes!
Végül megszerkesztettem és amint a nyomda felvette a tempót az új évben, máris nyomtuk. Pár próbanyomat után teszteltük, nagyon jól működött. Utána még tökéletesítettem az árnyalatokat – „jelölve az x-magasságot és a d,t,p magasságát” –, a vonalazást; ötsoros, 55°-os dőlésszögű segédvonalazással készülnek. Olyan papírra nyomjuk, hogy öröm rá írni! Jól szárad, nem fut el rajta tinta, pác, filc … Papírvastagsága is megfelelő, nem ázik el, nem üt át. Egyszóval: szeretnivaló 😉
Nézzétek, mennyi tinta – és nem fut szét!
Az első szállítmányok tegnapelőtt indultak útjukra – vannak köztük egyedi, névre szóló példányok is –, mára már biztosan örömet szerezve a szépírást gyakorlóknak.
Nem állunk meg, több borítógrafikával, többféle méretben és típusban készítjük, hogy bőven legyen miből választani. A webshopban mától elérhetők.
Vélemény, hozzászólás?